4

Kerekeskút utca
Melchior patikája
Augusztus havának 3. napja, késő este

EZEN A NAPON annyi dolga volt Melchiornak a patikában, hogy még a domonkosok esti prédikációját is elmulasztotta. Rengetegen megfordultak nála, ami áldás volt üzleti szempontból, Melchior gondolatai azonban egyre Bruys úr halála körül forogtak. Nem mintha ezzel kapcsolatban bármit is különösnek tartott volna, ó, korántsem. Bruys úr ideje letelt, amivel ő maga volt a leginkább tisztában, hiszen a domonkosokkal lemásoltatta az Ars moriendi című könyvet, amit a konstanzi zsinat nemrég hagyott jóvá. A mű a haldoklás és meghalás művészetéről szólt, mely évről évre egyre több követőre talált. A könyv az istenfélő élet erényeit ecsetelte, és a halálra való felkészüléséhez adott útmutatót a keresztény ember számára. Mindenkinek készen kell állnia rá, boldogan és lelkesen kell elfogadnia, hiszen a halálra az igaz és istenfélő élettel lehet a legjobban előkészülni. Melchior egyszer beszélt erről a domonkos Hinricus testvérrel, mikor is Hinricus nem győzte dicsérni Bruys úr jámborságát és azt, ahogy ez a kereskedő az írás lényegét és szavát követve saját halálára készül. Hinricus dicsérete pedig sokat jelentett, mivel ő – Melchiorral ellentétben – nem támogatta az újabb tallinni kolostor építésének gondolatát. Erről a patikusnak ismét eszébe jutott a szerencsétlenül járt toronyparancsnok, aki szintén éjszaka végezte be földi pályafutását, ám előtte épp Hinricusszal akart beszélni. Ezt Melchior különösnek vélte, hiszen jól ismerte a domonkos testvért, és úgy gondolta, hogy bátran nevezheti barátjának. Ám arra nem emlékezett, hogy a szerzetes akár csak egyszer is említette volna neki Grote toronyparancsnokot.

Ekkorra viszont beesteledett, Melchior a patika főkönyve fölé hajolt, számadást készített, és lassan kezdtek kirajzolódni előtte azok a számok, melyek megmutatják, sikerült-e nyereséggel eladnia azokat az orvosságokat, melyeket még tavasszal hozatott a kalmárokkal. Üzlete virágzott az idén.

Később belépett a patikába felesége, Keterlyn, odavitte apjukhoz az ikreket, az ifjabb Melchiort, Melchior Wakenstede patikus fiát és örökösét, az ötesztendős fiúcskát és a vele együtt született kislányt, Agathát.

Melchior szájon csókolta a feleségét, és az ölébe vette a gyerekeket. Fontos volt, hogy ne játsszanak a patikus eszközökkel, és már gyermekként is tiszteletet tanúsítsanak apjuk tevékenysége iránt. A patika nem játszótér, de ha majd eljön az idő, a fiút apja be fogja avatni a mesterség fortélyaiba.

Ahogy annak idején Melchiort is beavatta saját apja.

Soha egyetlen Wakenstedének sem volt könnyű arra a biztos elhatározásra jutni, hogy fiat akar. A Wakenstede-nemzetség átka kísérte őket évszázadok óta, és bármennyire is reménykedett Melchior, az átok csak nem tört meg. Itt kísért, isteni vagy démoni büntetésként, és neki nem sikerült megmenekülnie tőle. Nem sújt le minden Wakenstede fiúgyermekre, de nagyapáról unokára szállhat. Melchior apját nem gyötörte, de annál borzalmasabb volt azzal a tudással élnie, hogy egyszülött fia az átok karmai közt fog vergődni. Egyszer azonban minden Wakenstede elérkezik ahhoz a döntéshez, teljesíteni akarja-e az égiek által kiszabott kötelességét, hogy utódokat nemzzen, továbbvigye nemzetségének vérvonalát egyre abban reménykedve, hogy örököse megmenekül az átok örvényéből… Vagy ha mégsem, akkor talán ő lesz az, aki a szentek segedelmével megtalálja annak ellenszerét.

Az volt a szokás több száz esztendeje, hogy a legidősebb Wakenstede fiú patikárius lesz, a Melchior nevet kapja, kitanulja az orvosságok és a gyógyítás művészetét, megkeresi azokat a gyógyfüveket, melyeket Isten adott az embernek, hogy kínjait enyhítse, kérve ehhez a szentek áldását és segedelmét, mert ilyen módon egyszer talán ő vagy valamelyik utódja eljut a felismeréshez, hogyan lehet megtörni a Wakenstedék borzalmas átkát. Minden elsőszülött Wakestede fiúnak ezzel a reménnyel kell átadnia a patikáriusság tudományát. És Melchior tudomása szerint ő itt, Tallinnban az egyetlen patikus Wakenstede, mert a nemzetség többi egyenes ága kihalt… De az átok tovább burjánzik az oldalágakban, a fiatalabb fiak családjaiban, és nincs senki és semmi, ami megtörné.

– Hallgass a szentekre! – tanította Melchiort apja. – Ők tudják. Az Isten egy, és néha úgy érezzük, hogy túl messze van. A megváltó Krisztus és az ő kinyilatkoztatása utat mutat nekünk a mennyei birodalomba az eljövendő örök életben, de csakis a szentek azok, akik megsegíthetik nemzetségünket itt, e földi élet során. Tanulj, kövesd tanításukat, tudj meg róluk annyit, amennyit az ember csak megtudhat, így szól a Wakenstedék parancsa, és ennek így is kell lennie.

És Melchior szorgalmasan olvasta a szentek élettörténetét, prédikációkat hallgatott róluk, beszélt egyetemen és kolostorban tanult emberekkel, mert valamelyik szent talán tényleg segíthet, talán van olyan köztük, aki ismeri az ő nemzetségét sújtó szörnyű átok ellenszerét. Nem tudta, minek okán hitt ebben apja olyan rendíthetetlenül, azt sem tudta, mióta, miért és kinek az utasítására folytatnak a Wakenstedék patikáriusmesterséget, és adóznak ekkora tisztelettel a szenteknek, de Melchior nem az a fajta volt, aki megkérdőjelezné nemzetségének hagyományait. Egy dolgot biztosan tudott – az átok utolérte, tíz körömmel tartja fogva, és nem ereszti, kínozza és gyötri, elemészti. Az egyetlen, aki az átok gyötrelmeire enyhülést hozhat, egy asszony, az igazi, olyan feleség, aki megingathatatlanul áll férje mellett, szereti és támogatja. De ez is csak enyhülés. Ahogy a pióca segít kiszívni az emberi testből a mérget, úgy enyhítheti az asszony a Wakenstedék szenvedését. Ám ahogy a pióca nem mentheti meg azt a testrészt, mely már halálra ítéltetett, és csakis időleges megkönnyebbülést remélhetünk tőle, úgy a feleség sem törheti meg a Wakenstedék átkát.

És a Wakenstede feleségek nem élnek sokáig. Minél nagyobb támaszt nyújtanak férjüknek, annál rövidebb időt töltenek e világon. Keterlyn ezzel tisztában volt.

A magány az, ami egy Wakenstedét a leggyorsabban fölemészt. Rokonságában hallott férfiakról, akik egyedül vergődve az átok szorításában elborult elmével halálra marták, falnak rohanva összezúzták, vízbe fojtották saját magukat, csak hogy megmeneküljenek ettől az észbontó kíntól, mely eluralkodik rajtuk, amikor lesújt az átok.

Mikor Melchior öt esztendővel azelőtt hálát rebegett az Úrnak, hogy ikrekkel ajándékozta meg, remélte, de még mennyire, hogy az átok megtört. Évek teltek el, mióta utoljára megkínozta, és Keterlyn szemében újra föllobbant az a parázs tűz, amit akkor is látott, mikor a nem német származású kőfejtő lányának megkérte a kezét. De alig pár hónappal a szülés után, egy forró nyári éjszakán ismét lesújtott rá az átok.

Melchior még fiatal, felesége is az, együtt biztosan lesz erejük, hogy ellen tudjanak állni. De már nem sokáig. Rövidesen túl késő lesz, és Melchior még mindig nem fedezett fel olyan orvosságot, mely nemzetségét megszabadítaná ettől a borzalomtól.

Napról napra aggódva figyeli a fiát, jeleket keres, ahogy annak idején bizonyára apja is tette, és az Úrhoz fohászkodik. Fohászkodik a szentekhez is, és remél. Talán az ifjú Melchior számára kiszabott sors nem ilyen rémséges? Néhányszor úgy tűnt a patikusnak, hogy fiának szemében különös fény csillan meg, valami végtelen távollét, üresség és félelem. Vajon ugyanígy volt ez ővele? Tudta, hogy az átok nem sújt le addig, míg a fiú férfivá nem érik, de erre utaló jeleket már korábban is meg lehet figyelni. Néhány év múlva eljön az az idő, mikor a fiának beszélnie kell olyan dolgokról, amiről az apák fiaiknak ebben a korban többnyire nem beszélnek.

Elnézte gyermekeit, feleségét, és szívét újra izzó parázs fénye és melege járta át. Mint a templomban, mikor egyszerre forró, végtelen és örök szeretetet érzel a Megváltó és az Úristen iránt, ellenállhatatlan késztetést, hogy szeress, hiszen ez az igaz út, és a szívedben kigyúlt szikra ezt akkor is jelzi neked, mikor az értelem nem képes mindent befogadni, amiről a pap beszél… Most hasonló szikra gyúlt ki a szívében, ahogy látta a két pufók arcocskájú porontyot kíváncsian és óvatosan körbekémlelni a patikában. És még erősebben érezte, mikor feleségére nézett, aki még mindig gyönyörű volt, alakja szemet gyönyörködtető, és csípőjének a szoknya alatt domborodó vonalainak hatására Melchior késztetést érzett arra, hogy ott, helyben letépje Keterlynről a ruhát. Az asszony szeme alatt azonban már sötét árkot lehetett fölfedezni, arca sápadtabb volt, mint néhány évvel azelőtt, szeme okosabb, mélyebb és bánatosabb. Melchior nem volt benne biztos, hogy ezt a nehéz szülés vagy a Wakenstedével való együttélés okozta.

– Ugyanazokról a dolgokról beszélnek – szólalt meg Keterlyn ellágyulva. – Ma is meglátták a sörhordó kocsit a ház előtt, és azt hajtogatják egész nap, hogy azzal akarnak utazni. Most meg, hogy a kis Melchior megtanult kavicsokat szórni a pocsolyába, Agathát más se érdekli, mint hogy ő is kavicsokat dobáljon.

– Fogja más is érdekelni – válaszolta Melchior. – Mikor majd többet játszik más kislányokkal. Hiszen eddig folyton együtt voltak.

– Igazad lehet – bólogatott az asszony.

Melchior odalépett a gyerekekhez, és a térdére ültette őket, mindkettőre egyet. A porontyok kacagtak, visongtak, és megcibálták a patikus haját.

Mennyire boldogok, milyen ártatlanok, mennyire nem ismerik még az életben rájuk leselkedő veszélyeket! És a halált… gondolta Melchior.

– Komornak tűnsz – állapított meg Keterlyn. – Mi a baj?

– Ó, a patikával minden a lehető legnagyobb rendben. Szent Kozma kegyelméből virágzik az üzlet. Ha ez egy-két évig így folytatódik, újra a városi tanács elé járulok, és előállók azzal, amit apám tanácsolt.

– Korodhoz képest még mindig túlságosan ragaszkodsz apád elképzeléseihez – jelentette ki az asszony. – Nem mintha elítélnélek ezért, de telik az idő…

– Vannak dolgok, amik az idő múlásával sem változnak. A városnak szüksége van patikára, és a legjobb, ha ez a város kiváltságlevele alapján működtetett patika, a városi tanács patikája. Sok német városban a városi tanács házat vásárol, amit aztán kiad bérbe a patikusnak, ellátja útmutatással, szerződésüket pedig a jegyző erősíti meg.

– De a tanács ebbe nem ment bele.

– A tanács nem volt biztos a dolgában – pontosította Melchior. – A tanácsnak kétségei voltak afelől, hogy tényleg ez szolgálja-e leginkább a város érdekeit, mert a patikáriusról talpraesettsége és a város javát szolgáló érdemei ellenére úgy találtatott, nem elég tehetős ahhoz, hogy a városi tanács címéhez méltó patikát tudjon működtetni. De a tanács ismételt megfontolás tárgyává fogja tenni az ügyet, ha a patikus újra elébük járul, hogy számot adjon vagyoni helyzetének alakulásáról. Így szólt a döntés. Zsugori uramék attól féltek, hogy túlságosan ágrólszakadt vagyok, és a városi tanács pénzén akarok meggazdagodni. Hinnem és bíznom kell abban, hogy ezúttal másként fogják gondolni.

– Valahogy mégiscsak nagyon gondterheltnek látlak.

Melchior letette a gyerekeket az öléből. Azok sikítozva szaladtak anyjukhoz, mire Keterlyn rendre intette őket, nehogy valamit felborítsanak.

– Túl sok rossz hírt hallottam – ismerte el Melchior. – Bruys úr tegnap útközben meghalt, miközben az épülő Szent Brigitta-kolostorhoz zarándokolt.

– Én is hallottam – bólogatott Keterlyn. – Ez valóban elbúsítja az embert. Soha ilyen istenfélő kalmárt nem láttam Tallinnban. Azt mondják, hogy a túl sok pénz zsugorivá teszi a gazdáját, de Bruys úr jámborabb volt, mint egy püspök. – Itt Keterlyn egy pillanatra elgondolkozott, majd hozzátette: – Úgy értem, minden bizonnyal jámborabb volt például a tallinni püspöknél, ez nyilvánvaló. De túl sok rossz hírt említettél. Mi történt még?

– Azt kéne inkább kérdezned, kivel történt még valami? – szólt Melchior. – Múlt éjjel Tobias Grote toronyparancsnok is szörnyet halt, mikor lezuhant az apácakolostor mögötti gyilokjáróról.

– Te jóságos ég! – kiáltott fel az asszony. – Az a rendes ember! Hiszen nem is olyan rég járt itt, a patikában… na, válj csak, nem épp tegnap volt itt?

– De igen, tegnap. Napközben benézett, mert előző éjjel túlzásba vitte a sörfogyasztást.

– Ami nem ment ritkaságszámba. Házvezetőnője – akit jól ismerek –, olykor felemlegette, hogy a vén Tobias fiatalon korántsem volt ilyen korhely. Az utóbbi időben azonban egyre a városfalon kívül vagy a kikötőben lévő kocsmákban gubbasztott, esetleg az apácák sörfőzdéjében, és a gazdasszonya attól félt, ha ez így folytatódik, télire nem lesz sem ruhája, sem tüzelője. – Az asszony itt hirtelen elhallgatott. A szája elé kapta a kezét. – Ó, bocsásson meg nekem a Szent Szűz, hiszen nem illik így beszélni egy halottról!

– Neki már úgyis mindegy – nyugtatta meg Melchior.

– És mi történt? – tudakolta az asszony. – Csak úgy leesett? Egy egészséges, ereje teljében lévő férfi, aki minden áldott nap ott kúszott-mászott a falakon? Hogy ivott-e vagy sem, az egyre megy, végtére is a gyilokjáró nem háztető, ahol elég, ha megbillen az ember.

– Nem tudom – ismerte be Melchior. – A bíró úr sem tudta. A városi őrség talált rá, és.

Mechior egyszerre elhallgatott, a gyermekeire nézett, és láthatólag gondolataiba mélyedt.

– Mi jár a fejedben? Ki vele! – noszogatta a felesége. – Ugye emiatt vagy ilyen letört?

– A – hümmögött Melchior. – Nem fontos. De hogy olykor miért a Sátán szólal meg az ember szájából. Tudod, tegnap, mikor Grote úr itt járt, zaklatott volt, mintha valami nem hagyta volna nyugodni.

Csak sóhajtozott itt nekem rémült ábrázattal. Erre megkérdeztem, mi bántja, merthogy olyan képet vág, mintha kísérletet látott volna. Mire ő megrémült, de még hogy! Láttam rajta, hogy a kérdésem még jobban felzaklatta. Erre jön Dorn bíró, és azt mondja, hogy Groténak, aki kitörte a nyakát, olyan volt az ábrázata, mintha kísérletet látott volna. Arca nem nyugalmat és nem is fájdalmat tükrözött, hanem félelmet. Azt hiszem, tudom, mit akart ezzel mondani.

– Az isten szerelmére! – hüledezett Keterlyn. – Itt vannak a gyerekek, és…

– Te kérdezted – mentegetőzött Melchior.

– Ilyen dolgokat nem jó szóba hozni – jelentette ki a fiatalasszony. – Az Unterrainer-ház is itt van a Kerekeskút utcában. Tavasszal, emlékszel, mit össze nem hordtak az asszonyok városszerte, mikor az a boldogtalan kurtizán belefulladt a kútba. Még én mondtam, hogy tegyenek lakatot a szájukra, és hogy ne emlegessenek kísérteteket. Hiszen itt játszanak a gyerekek, semmi szükség rá, hogy rémtörténeteket hallgassanak. Ők még nem tudják, mi az élet és mi a halál, és sok dolog, amit az a Magdalena saját meggyőződése szerint láthatott.

– Ácsi, ácsi! – szakította félbe Melchior. – Nem bírlak követni. Igen, azt tudom, hogy az Unterrainer-ház ott áll Goswin úr háza mellett, és régebben szellemekkel és lidércekkel tarkított kísértet-históriákat rebesgettek a házzal kapcsolatban. Magdalena, a kurtizán is belefulladt a kútba, emlékszem. Mégsem értem, mire akarsz kilyukadni.

– Jobb is, mert a gyerekek füle hallatára eszem ágában sincs ilyen dolgokról beszélni.

– Akkor menj, fektesd le a gyerekeket, aztán gyere le, és meséld el!

Melchior ezt különösen halk és parancsoló hangon jelentette ki. A felesége ritkán hallotta őt így beszélni. Habár már későre járt, és azt szerette volna, ha Melchior is aludni tér, jól ismerte a férje kedélyállapotait. Ha egy történet felkeltette az érdeklődését, akkor azt muszáj volt hallania, dühönghetett bár a városkapuk előtt pestis vagy ellenség. Nem maradt más választása, megvonta a vállát, és úgy tett, ahogy az ura kívánta.

Mikor visszatért a patikába, Melchior gyertya mellett ült az asztalnál, és mintha a főkönyvbe írogatott volna. De még komorabbnak tűnt, és Keterlyn lopva a könyvbe pillantva látta, hogy a számítások csak nem alakulnak.

– Tehát – szólt Melchior –, drága feleségem, hogy tisztán lássunk, mondd el, kérlek, miért hoztad fel, hogy Magdalena, a kurtizán belefulladt a kútba, miközben én Grote toronyparancsnok haláláról és a kísértetekről beszéltem?

– Mert hallva a parancsnok történetét, rögtön Magdalena jutott az eszembe – válaszolta Keterlyn –, mikor említetted, hogy a toronyparancsnok olyan képet vágott, mintha kísértetet látott volna. Magdalena is elmesélte a Zeghen-torony melletti szaunában, hogy a Kerekeskút utcában kísértetet látott. Másnapra pedig meghalt. Fejjel lefelé belezuhant a házunk előtti kútba.

– Nem is tudtam, hogy kurtizánokkal szoktál együtt szaunázni – jegyezte meg kuncogva Melchior.

– Ne butáskodj, a szaunában minden nő egyforma – vágta rá Keterlyn, majd mikor Melchior erre elhallgatott, és jó ideig meg sem szólalt, az asszony köhintett, és hozzátette: – Ilyen sokáig azért ne töprengj ezen!

– Nem ezen töprengtem – mentegetőzött tüstént Melchior. – Csak nem emlékszem, hogy ezt valaha is említetted volna.

– Nem szoktam neked beszámolni arról, mit locsognak a nők a szaunában. Talán jobb is, ha a férfiak soha meg nem tudják, miről esik szó ott a nők között. Annyit azonban mondhatok, hogy szerintem Magdalena jóravaló asszony volt, igaz, hogy kéjelgéssel kereste meg a betevőjét, de istenfélő volt, és jószívű. Soha senkit nem beszélt ki a háta mögött, és ha néha megkérdezték tőle, hogy kivel hált, akkor azt válaszolta, hogy ami az ő szobájának falai között történt, az ott is fog maradni. Mert ha telekürtölné a várost azzal, hogy kivel múlatta az időt, nem lenne munkája.

– Azt meghiszem – motyogta Melchior.

– Mindenkinek úgy kell megkeresnie a kenyerét, ahogy tudja. Nem Magdalena tehet róla, hogy a férjét megölték a Vitális Testvérek. Második szerelem pedig nem adatott meg számára, ahogy néha mondta, életében csak egyetlen férfit volt képes a szívébe zárni. Házvezetőnőnek állt, dolgozott itt is, ott is, egyszer talán épp Bruys úrnál volt szakács, ha jól emlékszem. De gyatrán fizették, és akkor kezdte el árulni a testét, hogy éhen ne haljon. Mikor ez kiderült, Bruys úr kidobta a házából – amilyen vallásos volt, nem is csoda. Ezután senki nem fogadta fel, mert ugye, ki akar egy szajhával egy fedél alatt élni. Nem volt más választása, mint hogy kurtizánkodásra adja a fejét. Azt mondta, hogy a Bibliában is szerepelnek hetérák, és hogy ez a foglalkozás soha nem fog kihalni.

– Ebben lehet valami – dünnyögte a foga között Melchior. – De hogy jönnek ide a kísértetek?

– A kísértetek? – ismételte el az asszony. – Épp a Zeghen-toronynál voltam szaunában, ahol szóba került mindaz, ami ilyenkor szokott – de amiről pontosabban nem fogok neked beszámolni –, ám a nagy locsogás közepette Magdalena igencsak csöndes volt, szavát sem lehetett venni, pedig ez igazán nem volt rá jellemző. Valaki meg is kérdezte, mi baja, mire ő azt felelte, hogy hagyják békén. De csak faggatták, hogy mi az oka ennek a nagy rosszkedvnek, akkor végre azt felelte, hogy talán meg sem éri a másnapot, mert előző este farkasszemet nézett a halállal.

– Farkasszemet nézett a halállal? – csodálkozott Melchior.

– Szóról szóra nem tudnám felidézni, mit mondott. De valami olyasmit, hogy a Kerekeskút utcában kísérletet látott, ezért fél, hogy nemsokára ütni fog az órája. Ezután el is ment.

– Másnapra pedig belefulladt a kútba – szögezte le a patikus. – Ha nem csal az emlékezetem, aznap nem voltam itthon…

– A bíró úrral a kőfejtőnél próbáltátok nyakon csípni azt a vándor doktort, aki megmérgezte az aranymíves fiát.

– Nem volt az vándor doktor – vágta rá dühösen Melchior –, hanem egy rabló haramia, aki orvosság címén mindenféle mérgező vackot árult, amit összelopkodott. És két napunkba telt, hogy elkapjuk. A bíró úr azon nyomban föl is köttette. Ha az ilyenfélék szabadon kószálnának, az emberek máglyára cipelnék az összes tisztességes patikust.

– Mindenesetre aznap holtan találták Magdalenát a kútban. Amit aztán tiszta vízzel alaposan átöblögettek, utána pedig a Szentlélek-templom plébánosa, Witte meg is áldotta. És a biztonság kedvéért először egy tolvajnak adtak először inni a vizéből, akit a pellengér után a városi tömlöcbe zártak.

– De Magdalena azt mondta, hogy kísértetet látott a Kerekeskút utcában? – kérdezte Melchior.

– Így mondta, bizony. Utána a nők kisütötték, hogy amit Magdaléna látott, annak az Unterrainer-ház kísérletének kellett lennie, és a halált jövendölte meg neki, amit bűnei miatt szabtak ki rá az égiek. Mire én rájuk parancsoltam, hogy tegyenek lakatot a szájukra, és gyerekek füle hallatára ne beszéljenek ilyeneket. Magdalena helyében a társaság fele ugyanúgy kurválkodásra adta volna a fejét… Illetve, a Szent Szűz legyen a tanúm rá, hogy azért nem egészen ezt mondtam nekik.

– Az Unterrainer-ház kísértete – dörmögte Melchior. Az Unterrainer-háznak nevezett épület a Kerekeskút utcában állt, a patikától pár száz méternyire a Hosszú-hegyi kapu felé, Arend Goswin úr háza mellett. Melchior emlékezett rá, hogy ezt a kísérletet már gyermekkorában is emlegették, de bár egész életét a Kerekeskút utcában töltötte, egyszer sem látta, sőt még csak nem is hallotta a lidércet. De a házról szóló történetek makacsul élték tovább a maguk életét. Olyan makacsul, hogy az épület évekig üresen állt, míg végül Gottschalk Witte plébános úr megvette, és nővérével oda beköltözött. Witte plébános nővérével Melchior megérzése szerint nem volt minden rendben, néha arra gondolt, hogy ennek a nőnek az elméje nem egészen ép, villogó tekintetére és különös szavaira felfigyelt, mikor az néha orvosságot vett a bátyjának álmatlanság ellen.

De a kísértethistóriát és az Unterrainer-házat Melchior valahogy sosem tudta komolyan venni. A démonoktól és a lidércektől megóv bennünket a hit, a lelkiismeret-vizsgálat és a szentek, ebben egészen biztos volt patikus.

– Későre jár – jelentette ki Keterlyn. – Csak nem fogunk az éjszaka közepén kísértetekről diskurálni, hogy aztán szerencsétlenséget hozzunk a fejünkre! Elfújjuk a gyertyát, és irány az ágy.

– Semmi kifogásom ellene – válaszolta Melchior, de tudta, hogy ebben a pillanatban egy kósza gondolat suhant át a fején. Valami beugrott neki, egy mondatfoszlány, valami, aminek köze volt a kísértetekhez, a halálhoz, a tengerhez és a sörhöz, de mindez olyan zavarosan, hogy képtelen volt megragadni. Hallott még valamit, a lidércről és a halálról, de hogy hol és mikor.

Mikor a gyertya felé nyúlt, hirtelen kiáltást hallott az ablak túloldaláról. Majd még egyet, és látott valakit fáklyával elszaladni.

– Talán a városi őrség? – találgatta Keterlyn, mikor Melchior gondolataiból ocsúdva kíváncsian az ablakhoz lépett.

– Egy percre csak, megnézem, mi baj – szólt a patikus.

Ahogy kinyitotta az ajtót, kis híján nekiszaladt egy fáklyával rohanó őr.

– Patikus úr! – kiáltotta amaz. – Micsoda szerencse, hogy ébren van még! Nem látott valakit itt elszaladni?

– Nem hiszem – felelte Melchior. – Vagy ha igen, hát egy embert fáklyával.

– Az Joachim volt, az őrség tagja. Mást senkit?

– Nem. Mi történt?

– Egy embert megöltek itt, talán még lélegzik. Patikus úr…

– Már jövök is – kiáltotta Melchior. – Azt mondtad, lélegzik még? Keterlyn csak azt látta, hogy az ő hites ura kiviharzik a patikából, a kalapját is ottfelejtve. Az asszony fölsóhajtott, megvonta a vállát, és egyedül tért nyugovóra, férjének égve hagyva a gyertyát.